Részlet a díjátadó ünnepség szövegéből:
„A Képviselőtestület 24/2002/III.26/Kt.sz. határozata alapján 2002-ben posztumusz Díszpolgári címet adományoz Lőrincz János népi fafaragó mesternek.
Lőrincz János 1939. július 25-én született Makón. A kézművesség, a fafaragás iránti szeretete, lelkesedése igen korán, már 7-8 évesen megmutatkozott. Szüleinek nem tellett játékokra, így hát saját maga fabrikálta játékokkal, illetve azok készítésével múlatta az időt.
Életének első szakasza igen kalandosra sikerült: 15 évesen követte édesapját a Balaton mellé, ahol egy ideig a balatonfüredi hajógyárban hajófestőként dolgoztak, majd Dunabogdány következett, ahol hajók helyett immár szobafalakat festettek, szintén közösen. 1969-ben szobafestő-mázoló képesítést szerzett.
Szíve azonban hamarosan visszahúzta az Alföldre. Talán nem véletlen, hiszen itt ismerkedett meg élete párjával, későbbi feleségével, akivel több, mint 30 évig boldog házasságban élt. Példás családapaként nevelte gyermekeit.
Kezdetben rendelésre a megrendelő kívánsága, illetve a saját elgondolása, ízlése alapján különféle használati és dísztárgyakat faragott, azonban a 80-as évek végén egy alkotótábor hatására a tiszta forrás, a népművészet felé fordult. Alkotásaival több neves kiállításon is képviseltette magát, ahol eredményesen szerepelt.
Üllésre több mint harminc éve költözött. Dolgozott a Nagyalföldi Kőolaj és Földgázkutató Szolnoki Üzeménél, Gáz- és Olajszállító Siófoki Vállalatánál, és az Üllési ÁFÉSZ-nél is. 1988-ban kezdett dolgozni – rokkantnyugdíjasként - a helyi általános iskolában, mint karbantartó.
Az alkotás szépségét a fiatal nemzedék körében is próbálta népszerűsíteni. Ebben az időben fafaragó szakkört vezetett iskoláskorú gyermekek számára. Ezeken a foglalkozásokon próbálta átadni tapasztalatát, tudása legjavát, a munka örömét tanítványainak.
A fafaragás, a kézművesség iránti feltétel nélküli lelkesedése egész családját áthatotta. Fia és felesége, akik mindenben segítették, támogatták, folytatva a családfő megkezdett útját, szintén a népművészet, a kézművesség felé fordultak. Fia a fafaragás, felesége a csuhé-szövés lelkes művelője lett.
Lőrincz János mindig nyugodt, vidám ember volt. Sajnos idejekorán jelentkező súlyos betegsége tanította meg arra, hogy tudjon örülni, figyelni az élet legapróbb örömeire is. Életkedvét a faragás iránti szeretetét, életének még ebben a nehéz időszakában sem veszítette el.
Tudjuk nem hal meg az, akit sokan szerettek, és nem felednek, aki lelkét teszi maradandó alkotásaiba, mint ahogy azt a Biblia tanítása említi: „Gyümölcseiről ismeritek fel Őket!”
Vassné Balogh Márta